VIRÁGGÁ ÉGETT
(Amerika felfedezése)
(Amerika felfedezése)
1997-ben az énekes belefullad a farkasfolyóba, elsodort testét 1492-ben találja meg a kalandor utazó a torkolatnál. Mikor kilép a vízből, látszik, ahogyan tartása pontos ívben görbül. Az utazó arra gondol, felzabál ez mindannyiunkat csak azzal, ahogyan ránk figyel pontos ívű testével, sótól kimart szemével. Hát hiába menekültem idáig. Talán nem is ide indultam. De csak ide érkezhettem meg. Csak ne szólaljon meg, szava és hangja, a farkasordítás biztosan halálra sebez bennünket, saját félelmünkben emészt el minket, gondolja. A halott ránéz az élőre, mire az magához tér. Szócsontváz néz ki a testből és az arcból. Most fellobban benne az élet, vérszemet kap. Az erdő felé tekint, itt az ideje az irtásnak, gondolja. Egy ország nyílik a szemében. Jól van, akkor jöjjön el a te országod, mondja. Szemeit lehunyja, só zárja össze bennük a kontinenseket. Legközelebb önmagával találkozik a torkolatnál.
Virággá égett.
Szerelmed a víz, belélegzem. Mindent elönt, csak a szememben marad meg a kontinens, az ország, visszatükrözöm, ahogy nézlek, lenn, a víz mélyén, a torkolatnál. Álmomban az arcod partján jártam, és lezuhantam. Nem fájt. Ébredéskor zúztam össze a testem egy sziklán. Az sem fájt. Nem haltam meg, csak összetörtem. Szavaid gyógyítottak meg, éppen időben, tartásom visszanyertem. Énekelni van kedvem, úszni, lebegjen a testem. Hol van a hangod? Csak ugyanazt ismétled, amit mondok, amit énekelek. Igen, biztos vagyok benne, hallom, hogy az erdőben vagy még mindig, ahol hagytalak. Megkereslek majd, nővérem, de elébb úsznom kell, hív a lélekvezetőm, ez a szelídített vérszomjas farkas. Ő vezetett ki az erdőből, követnem kell. Énekelve gyalogolok befelé a farkasfolyóba a torkolat közelében, szememet só zárja össze, arcomra a só és a vér rajzol jeleket, harci jelek ezek, háborúra készülök, irtásra. A farkas vezet, őt követem, minden utunkba kerülő élőt megölünk, felzabálunk, az ehetetlent félrelökjük, egy ország épül majd belőlük. A folyó felsebezett, kiképzett engem, és most kilök magából a torkolatnál, kivet a szájából, alvadt vér száradt rá a bőrömre, védi tagjaimat az erdő töviseitől, a te töviseidtől, vérem és bőröm összenőtt, kiálló csontjaim mindent összeszúrnak körülöttem, pusztába kiáltó seb vagyok, amint hallod is már, továbbsebezhetetlen. Kiérek a farkasszigetre, egy felajzatlan íjat találok, egyik végét lábujjaimra, másik végét nyelvem alá teszem, pontosan illik. Zengek, ahogy fúj a szél, pontosan célzok. Útközben lángra lobban a nyílvessző hegye, majd eltűnik a vízben. A víz fölé hajlok, meglátom a szerelmem, pontosan találok. Összeégett arcom megnyugtató látványa a víz mélyén, a víz tükrében, a saját szememben, bennem, ezt kerestem, ez az én országom. A farkas szelíden vezet tovább az irtás mentén. Most már talán megkereshetlek téged is, elindulok a holtág felé.
Egy koravén arc néz vissza rád a víz mélyéről. Kifejezése, kifejezéstelensége, a kifejezés kudarca arcvonásokká égett ezen az arcon, látszólag mozdulatlanná, halott maszkká merevedve. Már fordítanád is el a fejed, de hirtelen visszanézel, mert éppen megpillantod a szemed sarkából, ahogyan titokban, mikor senki sem figyel, az arc lassan, észrevétlen egymástól elszakított pillanatok során növekszik, és felismerhetetlenné nyílik.
A szerelem teljes sötétjében kell lépdelnem, a kerek erdő közepében, egyedül, éjszaka, mindig élesbe ütközök, minden törékenyt leverek. Talán egy helyben rohanok. Teljességgel hallásomra vagyok utalva, és a saját hangomra, mely pusztán téged visszhangoz, bárki is légy. Mert bármihez is hozzáérek, vérezni kezd. Szaglásom sincsen, folyton csak a virág illatát érzem. Virággá égtél egyszer, azóta füstöt lélegzem. Ajkamon és nyelvemen még a vér is mézzé válik. Kiszáradok mégis, sóvá válok és kristály leszek víz nélkül, te vagy a víz, fivérem, te vagy a folyó, én az erdő közepén az erdő fonnyadó szíve, a folyótól mindig messze, hangját és áramlását visszhangozva. Mind az öt csonka érzékem téged hív, már több mint ötezer éve, letörve, de egyre élesedve. Őszbecsavarodó hajam, a kiszáradó fák várják áradásod. Ez a helyzet teljességgel hamis, nem felel meg a teremtésnek, és miután megváltoztatni képtelen voltam és vagyok, fel kell számolnom. Töviseket növesztek érzékeimből. Erdőtűz lesz, hamutól és pernyétől sötétedik majd felettünk az ég, a város népei, ezek a fiatal testek elpusztulnak, anyáik elvetélnek, énekszavuk elnémul. Csak csontok és tövisek maradnak a puszta földön széjjelszórva, és a rájuk száradt néhány vércsepp, ne is beszéljünk róla. Kedvedben járni egyre kevésbé sikerül, csak csetlek-botlok, erőlködök, elveszítem a teremtés fonalát, elvetél a teremtés. Az erőlködő ember szánalmas kreatúra, csak a saját hangom hallom visszhangozni és áramlani a fejemben, a szívemben, az erőlködő ember szánalmas kreatúra, az erőlködő lány pedig én vagyok, az elárvult gyermek. Mikor mentem hazafelé, kinyílt az ég háromfelé. Hogy vajúdtam közben. Ragyogtak rám a csillagok, mert tudták, hogy árva vagyok. Egy ország született.
